Ma reggel 8-tól 10-ig mi vigyáztunk a gyerekekre, Harriet alvásprojektjét támogatandó. Egész jó eredményeket értünk el, sikerült megreggeliztetni és felöltöztetni Mimit és Nedet, valamint elaltattuk Ivot, egyik sem egyszerű dolog.
Tízkor nekikészültünk, hogy elbiciklizünk délnek a Tarka trailen. Múltkor az északi szakaszt jártuk be. Persze megérkezett közben a második adag föld, asszisztálnom kellett a leborításához, de azért fél tizenegykor csak elindultunk. Előtte még gyorsan kicseréltem a bringákon a nyergeket, mert ami múltkor volt rajta, az megkínozta a seggünket. Úgy terveztük, hogy Torringtonig megyünk, ott iszunk egy sört, aztán hazajövünk. Aztán olyan gyorsan odaértünk, hogy gondoltuk ha már idáig eltekertünk, akár tovább is mehetnénk a Tarka trail biciklivel járható szakaszának végéig, Meethig. Kicsit emelkedett az út, de nem volt durva, igazából fel sem tűnt, csak visszafelé. Régen ez egy vasútvonal volt, szóval nincsenek drasztikus emelkedők, vagy kanyarok. Viszont van sok híd, mert a folyó az viszont kanyarog.
Nagyon szép a völgy, az út pedig szinte végig az erdőben vezet. Szépen feltekertünk a legmagasabb pontra, onnan 7 mérföld lejtő következett, aminek annyira nem örültünk, mert tuduk, hogy vissza is kell majd menni. Egész gyorsan odaértünk. A szakasz végén nem volt semmi, pedig útközben vannak kellemes megállók, kocsmák, szóval számítottuk valamire. De nem volt ott semmi érdekes, úgyhogy rögtön vissza is fordultunk. Kiderült, hogy az utolsó vízszintes szakasz igazából emelkedő volt, úgyhogy hasítottunk lefelé. A hosszú lejtő meg időközben megfordult és már nem is volt emelkedő, vagy csak egy kicsit. Igazából a hátszél segített. Mielőtt még felértünk volna a dombtetőre, megálltunk egy helyen, ettünk egy szelet pizzát, meg egy kis lasagnát, és letömörítettük fagyival. Erre harminc percet kellett várnunk, amit nem nagyon értek, mert a kész kaja ott figyelt a hűtőpultban, csak meg kellett volna melegíteni, és kihozni. Mindegy, jól esett, bár a lasagna elbírt volna még némi sütést. Ez egy angol betegség, hogy nem mernek megsütni rendesen semmi.Utána szépen feltekertünk a tetőre, aztán lefelé már csak gurulni kellett. Az lett a vége, hogy olyan jól gurultunk, hogy végül nem ittunk sört sehol.
Hazaérve teljes volt a családi idill. Két nagyi, egy nagypapa, Michael testvére July, annak kiskutyája Lotsy üldögéltek a kertben, a gyerekek meg pucéran rohangáltak, de ez már megszokott. Most mondjuk értelme is volt, mert meleg volt, a kertben meg kiraktak nekik egy felfújható medencét. Amúgy Mimi a hajlamosabb elhagyni a ruháit. Általában a zoknival kezdi, aztán egy pisilés után elveszik a nadrág, de gyakran a bugyi is. Ezeket azán valahol megtalálja az ember a WC-ben, de előkerült már a kert végéből is. Visszarakni rá már nem lehet, ő a természet gyermeke, nem kell neki ruha. Viszont a medencében való fetrengéshez felvette a fürdőruháját :)
Aztán a gyerekek hol a nagymamával, hol a nagypapával gilisztát kerestek. Majd jött megint egy kis fröcskölés. Nagypapa fára mászni tanította Nedet, hangyát mutogatott Miminek. Remek nap volt! Mikor a gyerekeket elpakolták a szobájukba, még ittunk egy pohár bort a kertben.
Tízkor nekikészültünk, hogy elbiciklizünk délnek a Tarka trailen. Múltkor az északi szakaszt jártuk be. Persze megérkezett közben a második adag föld, asszisztálnom kellett a leborításához, de azért fél tizenegykor csak elindultunk. Előtte még gyorsan kicseréltem a bringákon a nyergeket, mert ami múltkor volt rajta, az megkínozta a seggünket. Úgy terveztük, hogy Torringtonig megyünk, ott iszunk egy sört, aztán hazajövünk. Aztán olyan gyorsan odaértünk, hogy gondoltuk ha már idáig eltekertünk, akár tovább is mehetnénk a Tarka trail biciklivel járható szakaszának végéig, Meethig. Kicsit emelkedett az út, de nem volt durva, igazából fel sem tűnt, csak visszafelé. Régen ez egy vasútvonal volt, szóval nincsenek drasztikus emelkedők, vagy kanyarok. Viszont van sok híd, mert a folyó az viszont kanyarog.
Nagyon szép a völgy, az út pedig szinte végig az erdőben vezet. Szépen feltekertünk a legmagasabb pontra, onnan 7 mérföld lejtő következett, aminek annyira nem örültünk, mert tuduk, hogy vissza is kell majd menni. Egész gyorsan odaértünk. A szakasz végén nem volt semmi, pedig útközben vannak kellemes megállók, kocsmák, szóval számítottuk valamire. De nem volt ott semmi érdekes, úgyhogy rögtön vissza is fordultunk. Kiderült, hogy az utolsó vízszintes szakasz igazából emelkedő volt, úgyhogy hasítottunk lefelé. A hosszú lejtő meg időközben megfordult és már nem is volt emelkedő, vagy csak egy kicsit. Igazából a hátszél segített. Mielőtt még felértünk volna a dombtetőre, megálltunk egy helyen, ettünk egy szelet pizzát, meg egy kis lasagnát, és letömörítettük fagyival. Erre harminc percet kellett várnunk, amit nem nagyon értek, mert a kész kaja ott figyelt a hűtőpultban, csak meg kellett volna melegíteni, és kihozni. Mindegy, jól esett, bár a lasagna elbírt volna még némi sütést. Ez egy angol betegség, hogy nem mernek megsütni rendesen semmi.Utána szépen feltekertünk a tetőre, aztán lefelé már csak gurulni kellett. Az lett a vége, hogy olyan jól gurultunk, hogy végül nem ittunk sört sehol.
Hazaérve teljes volt a családi idill. Két nagyi, egy nagypapa, Michael testvére July, annak kiskutyája Lotsy üldögéltek a kertben, a gyerekek meg pucéran rohangáltak, de ez már megszokott. Most mondjuk értelme is volt, mert meleg volt, a kertben meg kiraktak nekik egy felfújható medencét. Amúgy Mimi a hajlamosabb elhagyni a ruháit. Általában a zoknival kezdi, aztán egy pisilés után elveszik a nadrág, de gyakran a bugyi is. Ezeket azán valahol megtalálja az ember a WC-ben, de előkerült már a kert végéből is. Visszarakni rá már nem lehet, ő a természet gyermeke, nem kell neki ruha. Viszont a medencében való fetrengéshez felvette a fürdőruháját :)
Aztán a gyerekek hol a nagymamával, hol a nagypapával gilisztát kerestek. Majd jött megint egy kis fröcskölés. Nagypapa fára mászni tanította Nedet, hangyát mutogatott Miminek. Remek nap volt! Mikor a gyerekeket elpakolták a szobájukba, még ittunk egy pohár bort a kertben.
Utolsó kommentek