Felkérést kaptam némi fotózásra. Ezúttal kivételesen nem kiadó szobákat kellett fényképezni, hanem családi kincseket. Persze Magyarországon mindenki a nagypapa fészerben lévő lomjaira (kukoricadaráló, stb.) gondol ilyen címszó alatt, de hát ez itt Anglia, amit olyan címszó alatt szoktunk emlegetni, hogy szerencsésebb történelmi fejlődesű országok. A valóság persze az, hogy ez egy sziget, ahol se nyár, se tél, nincs csak ez az izé időjárás, amit mondjuk a fű szeret, de más élőlény nem nagyon. A rómaiak is csak úgy ímmel-ámmal hódították meg, gondosan lefalazva az északi részt, nehogy valami kósza ötlettől vezérelve még északabbra menjenek, mert az már tényleg totál szívás. A lényeg az, hogy Hódító Vilmos óta a kutyának nem jutott eszébe, hogy meghódítsa. Ok, Hitlernek igen, de ő tulajdonképpen csak a pofájukat akarta beverni aztán hazamenni Vaterlandba. Tehát ennek a randa időjárásnak összesen ez a két hozadéka volt: fű, meg nyugalom. A füvet birkákkal gyapjúvá konvertálták, a gyapjút szövetté, a szövetet meg becserélték mindenféle értékes dologra a csigazabálóknál. Mivel a fent említett mérges kis németnek se jött össze az orrbeverés - és az ezzel együtt járó értékmentés -, az angol otthonok, padlások még mindig rejtenek kincseket. És megint hangsúlyozom, nem az eldugott korcsolyát.
Egy ilyen kis családi örökséget kellett lefotóznom, egyrészt azért, hogy felkutassák az eredetüket (azon túl, hogy nagypapáé volt), illetve ezzel egyidejűleg az értékét is meghatározzák. Volt minden, mint a bucsuba', ahogy azt mondani szokták egyes helyeken. Festmények, ékszerek, bútorok, könyvek, textilek, meg persze ezüst. Szép példa ez a kis szélmalmos cucc. Előrebocsátom, hogy az ezüstök egy részén a családi címer alá a vésnök még odakaristolta, hogy Carpe Diem. Tehát ez egy ivókupa. Fejjel lefelé van, mármint ha a kupa funkcióját nézzük. Arra szolgált, hogy a holland felmenőkkel rendelkező decens urak jobban szórakozzanak. Ha már iszik az ember, legalább ne csak az ítélőképességét veszítse el, hanem némi pénzt, vagy akármit is. Szóval a delikvens fogta a kupát, megtöltötték neki (nyilván akkor a szélmalom volt fejjel lefelé, de ez ne zavarjon meg senkit, ha be vagy nyomva úgyse számít) gondolom borral és gondolom csurig, mert az igaz barátok már csak ilyenek, nem sajnálják. Ekkor jött a szórakozás része. Ha jobban megnézzük, akkor a szélmalom lépcsője mellett van egy cső. Nem, nem a bort kellett szipókázni! Abba kellett belefújni a kiválasztottnak. A cső másik vége a szélmalomban egy helyes kis pelton turbinánál ér véget, ami megforgatja a lapátkereket. A bort meg addig kellett kiinni, amig a kerék forog. Aki fújt már lufit, vagy parazsat, az gondolom tudja miért is volt ez jó móka. Persze ha nem sikerült, akkor az ivócimbora bukta a fogadást. Egyébként van egy sanda gyanúm, hogy nem fizetnie kellett a vesztesnek, hanem még többet inni esetleg részt venni még néhány mulatságos feladatban. És ugye ezek a szorgos-dolgos, nem a mostani coffee shopos hollandok voltak.
Aztán volt régi könyv is. Ott van a kiadás dátuma, 300 évvel később születtem. Ezeken kívül volt még vagy 80 különböző dolog, közülük néhány :
(A tulajdonos címere a könyvben, de nem árulhatom el kik azok, különben meg kellene ölnöm mindenkit, akinél be van kötve az internet!)
Utolsó kommentek