Annak ellenére, hogy hajnalban értünk haza, reggel elég értelmes időben keltünk fel. Reggeli után pedig felkerekedtünk várost nézni, mivel szabadnaposak voltunk, hosszú idő óta először mindeketten ugyanazon a napon. Mint azt korábban írtam, tesztjeink alapján Londont nem lehet gyalog bejártni, de hát ki foglalkozik a neten megjelent tesztekkel? Elindultunk a Victoria és Albert múzeumba, mert az nincs messze, ingyenes és Harriet is ajánlotta. Utólag kiderült, hogy ő nem járt még ott, de igaza volt, megérte. Már ébredéskor egyértelmű volt, hogy a brit kánikulának (húsz fok felett) vége, megjött az eső. Szerencsére nem hagytuk Instowban az esőkabátot, de csak azért, mert nem tehettük meg még egyszer, hogy van és nem visszük magunkkal. A Kensington park szélén vágtunk át, a milliomosok utcáján végig. Mostanában adta el Bernie Ecclestone az itteni házát 65 millió fontért.

A múzeumban nem akadtak fenn rajta, hogy egy kuffernyi fotóstáska van rajtam. Belenéztek és mondták, hogy OK. A múzeum egyébként kezelhető méretű, nem az a hatvan hektár kínai váza típus.

Túránkat rögtön a szomszédban folytattuk, a Természettudományi múzeumban, mert hát ugye gyalog sincs messze. Itt elég nagy volt a tömeg a vasárnapra és a gyerekek dinoszaurusz mániájára való tekintettel. Helyenként babakocsi dugók is kialakultak. Azt azért be kell vallanom, hogy a mélytengeri halakat bemutató résznél még én is megdöbbentem, hogy milyen randa állatok is élnek ezen a bolygón, pedig én a Duna Kft-nél is dolgoztam.

A két múzeum után már kopogott a szemünk az éhségtől, és leülni is nagyon szerettünk volna. Meglepő módon találtunk egy csomó kajáldát, pedig ilyenkor el szoktak tűnni. Végül egy kínai édessavanyút dobtunk be, ami pont olyan szar volt, mint Pesten. Tényleg el kell már menni Kínába.

A múzeumokhoz gyalog is közel van a Harrods áruház, amit azért ki kellett pipálni, ha már az ember Londonban jár. Egyik múzeumban sem akadékoskodtak, ide viszont nem akartak beengedni a túl nagy táskával. Át kellett menni a szomszéd bejárathoz, hogy leadjuk a ruhatárban. A másik bejáratnál viszont nem érdekelt senkit a táskám, így simán bementünk. Megnéztünk egy rakat nagyon drága, nagyon giccses ékszert, átsiettünk a Louis Vuitton táskák közt, beszagoltunk a parfümériára, és megnéztük, hogy itt is úgy kötözik a húst, ahogy én a Johns'-ban. (Ja, Apa: Volt nagy sajt. 45 cm átmérőjű, 20 cm magas. Gondoltam érdekel.) Az áruház másik oldalán ki is mentünk.

Most már tényleg nem volt messze a Buckingham palota. Séta közben megint eleredt az eső, de csak annyira, hogy be kelljen öltöznünk. A palota előtti szökőkútnál leültünk egy kicsit pihenni, meg nézni, hogy ablakmosás közben kinéz-e a királynő az ablakon. Nem nézett ki, és lehet, hogy nem is mosott aznap ablakot.

Oda már tényleg nagyon közel van a Piccadilly, ahova már G nem akart elmenni. Aztán meggyőztem, hogy nem lehet kihagyni, mert az ott LONDON csupa nagybetűvel és ott kötelező egy képet csinálni, így elmentünk, hiszen tényleg nem volt messze. Kép alant.

Onnan már viszont tényleg semmi nincs messze, csak a lakásunk, az viszont nagyon, kb. 6 kilométerre. Ennek ellenére gyalog mentünk haza, és alig tartott tovább egy óránál. Összesen kb. 14 kilométert gyalogoltunk, plusz a múzeumi tipegés. Nem kellett este sokáig ringatni. Sőt a hazafelé vett mirelit hal nagyrészét is megettük, vagy inkább csak én, pedig pokoli zsíros volt, vagy ahogy a csomagolás mondta, olajokban gazdag.