Én megint szabadnapos voltam. Most tisztára úgy tűnhet, hogy szabad életet éltem, de nekem mégsem. Kilenc órát tipródni a pult mögött, az nem egy kéjhömpöly és arról nem is igen szeretek gondolni, hogy a pénteki műszak 12 órás ezegyszer.

Szóval kocsiba szálltunk és elindultunk Lyntonba. Útközben Apa kijelentette, hogy rángatom a kormányt, és ettől ő rosszul van. Mondom ha nem rángatom, az nagy zajjal jár, és különben is, egész gyermekkoromat kocsiban hányással töltöttem, most már ő jön. Nem jött, annyit nem autóztunk. Helyette megálltunk a régi Lynton-Barnstaple vasútnál. Szakadt az eső. Befizettünk egy vonatozásra a rendelkezésre álló 1 mérföldes pályán. A vasút keskeny nyomtávú, a kocsikban éppen csak elfér egymás mellett két ember, minden kupénak külön ajtaja van, ami biztos ami biztos alapon csak kívülről nyitható.

Anya folyamatosan ismételgette, hogy mindjárt kisüt a nap, de nem segített a ráolvasása, ötezer méter felhő takarta a legközelebbi csillagot, és folyamatosan kondenzvizet szórt ránk, nem is keveset. A dzsojrájd után az állomáson bekaptunk egy kávét sütivel, aztán továbbmentünk Lyntonba. Lynton Lynmouth mellett van, ahol már G-vel jártunk. Az érdekessége az, hogy nem vízszintesen van mellette, hanem olyan 45°-ban. A két várost sikló köti össze, amit elmés módon víztartályokkal működtetnek, de ezt hagyjuk, mert szerintem erről már írtam.

Most ki is próbáltuk. és leparkolás után lesiklottunk a tengerpartra. Az eső nem adta fel, de hát ugye esőkabáttal Anglia is 250%-kal élvezhetőbb. Kicsit bóklásztunk a városban, megnéztük a turistabazárt, majd Watersmeet felé indultunk, mint annak idején G-vel. A víz meg csak csepegett a fejünkre. A séta most sem volt kevésbé szép. Watersmeetnél pedig megint sütit ettünk. Drága szüleim vettek két sört is, csak azt nem tudták, hogy a gyömbérsörből sokat kell meginni a berúgáshoz. Mondjuk nekem ízlett.