Péntekre kaptam időpontot a TB szám ügyintézésre, amit itt NI Numbernek hívnak. Reggel kilencre kaptam időpontot, ami teljesen jó, de Plymouthba, ami azért elég messze van. Minden útvonaltervező kb. másfél órának saccolta az utat, úgyhogy két és fél órával korábban elindultunk, mert olyan optimisták vagyunk. Hát, kilenc előtt öt perccel értünk az irodaházhoz, de legalább nem kellett sokat várni.
A bejáratnál rögtön volt három információs pult, ahol elirányítottak a megfelelő helyre. Az iroda egyébként csilli-villi egyterű, egységes új bútorokkal. Nekem az első emeletre kellett mennem, ahol a lépcső tetején várt egy fickó, aki megmutatta, hogy hol kell várnom. Fotelek voltak kirakva erre a célra. Még le sem ültem, már jött is egy nő, hogy menjek vele, ő meginterjúvolna. Ez abból állt, hogy kitöltött egy kérdőívet, meg átvette az igazolásokat arról, hogy hol lakom, ki fog alkalmazni, meg lemásolta az útlevelemet. Kilenc harminckor elhagytam az épületet. Le vagyok nyűgözve! Azért mire NI (National Insurance) számot kapok, az hat hét, és aztán még kettő, hogy a kártyát is kiküldjék. Mondjuk ez nyilván arra kell, hogy hat hétig vizsgálgassák, hogy külföldiként kaphatok-e. Remélem nem kizáró ok, hogy a lefénymásolt vízumaim gyakorlatilag a gonosz tengelyét ábrázolják.
G lecserélte a munkaidejét, és eljött velem, hogy megnézzük a várost. A várakozásokkal ellentétben egészen hangulatos kis részei vannak a városnak, főleg a kikötő körül, ahol az akvárium is van, amit szintén megnéztünk, mint minden rendes tengermentes ország lakója.
Az első képet küldeném Oszinak, aki kiemelkedő jártassággal rendelkezik az amerikai szleng területén, ami errefelé egyáltalán nem mértékadó.