Reggel korábban keltünk még a szokásosnál is. Mentünk a születésnapi ajándékomra, a Lundy szigeti kirándulásra. A Lundy sziget a puffinról kapta a nevét. Jó, mondjuk magyarul vagy svédül lundának hívják ezt a madarat, úgy van valami értelme is. Kilencre kellett a bidefordi kikötőben lennünk. Előtte még meg kellett találni a long stay parkolót is, hogy ne kelljen óránként egy fontot fizetni a nagy semmire. Harriet mondta, hogy a folyó mellett van, a városközponton kívül. Ezt mondjuk egy kicsit félreértelmeztük, így a város túlsó felén kerestük, de nem baj, szeretünk a városban keringeni autóval.
Pont időben értünk oda, hogy átvegyük a jegyünket. Be is szálltunk, bár volt még fél óra az indulásig. Leültünk egy padra a fedélzeten és vártunk az indulásra. Szépen megtelt a hajó és elindultunk. Simán elhajókáztunk Instowig, aztán Appledore után befordultunk balra, a tenger felé és már kint is voltunk a tengeren. Innen volt fasza, mert jöttek a hullámok, nem is olyan kicsit, mint azt a kapitány "moderate" előjelzése alapján gondoltuk volna. Meg aztán a hajó tatján ültünk, viszonylag hátul, viszonylag magasan. Remek volt. Billegett jobbra-balra, illetve fel-le. G szemét módon nem mutatott tüneteket, vagy csak tettette, hogy jól van. Én szépen zöldültem, de keményen kitartottam. Már a kezem is elzsibbadt, miközben az agyam legmélyebb bugyrai azon filóztak, hogy ha az egyensúly szerv, a láb és a szem mást és mást mond, akkor biztos valami mérgezés lesz, meg kéne szabadulni a cucctól. Közben a felsőbb részek állították, hogy minden rendben. A hangosbemondó is megszólalt, majd két óra ringatózás (szerintem hánykolódás) után, hogy 10 percen belül kikötünk. Ekkor szóltam G-nek, hogy úgyan hozzon már olyan csinos zacsit, amit osztogattak ott mindenkinek. Aztán mikor már a kötelet lóbálták a kikötéshez, megnéztem, hogy mi is volt a reggeli. Róka volt.
Ezzel meg is érkeztünk a Lundy szigetre. A kikötőből egyenesen felmászunk a sziget tetejére, ami egy lapos plató, körben meg meredek sziklafal. A faluig a hajóval érkezett népekkel együtt vonultunk, itt ők nagyon gyorsan leszakadtak, mert mi mentünk tovább, nem álltunk meg a kocsmánál. A kikötő egyébknét a sziget déli végében van, és az egész csak 5 km hosszú, szóval egy nap alatt körbe lehet járni egészen kényelmesen. A hajó is úgy közlekedik, hogy erre pont van idő, mondjuk azért is, mert Bidefordban csak dagálykor lehet közlekedni, szóval dagállyal jön, dagállyal megy. A sziget lakossága nem sok, az is a kikötő fölötti részre koncentrálódik, mondjuk a sziget negyedére. Falakkal szépen el is van választva a sziget négy kb. egyenlő részre. Meglepő módon a falaknak neve is van: Negyed, Fél, és Háromnegyed fal. Mi a harmadik falig fent mentünk, a platón, ahol kezdetben birkák voltak, majd lovak, aztán kecskék. Aztán egy kecskecsapáson leereszkedtünk a hegyoldalon vezető, általunk beszaratósnak elnevezett ösvényre, hátha látunk puffinokat, amik ugye lundák. Nem láttunk, csak sirályokat. G elég lefitymálóan nyilatkozott róluk, hogy csak sirályok. Mondtam is, hogy a tudatlanságunk miatt lenézően bánunk velük, aztán lehet, hogy csak itt, csak most, az utolsó gyümölcsevő-kék-vérsirály párokat látjuk. Egyébként ha léteznének gyümölcsevő-kék-vérsirályok, akkor itt tényleg a kihalás szélére sodródnának 16-17 nap alatt, mert gyümölcsfát, sőt egyáltalán semmilyen fát nem láttunk a szigeten. G mégis inkább puffinra vágyott, leginkább csokisra.
Na, mindegy, mentünk tovább a beszaratós úton, és néztük a tájat, de leginkább azt, hogy hova lépünk. Alattunk az egyik öbölben egy kisebb hajó horgonyzott, rajta egy csomó ember, ők is néztek valamit. Rögtön tudtam, hogy nem azt, hogy mi hova lépünk, szóval megálltunk, mint bárki más tenné, megnézni, hogy mit néznek. És akkor kidugta a fejét a vízből egy fóka, és ő is elkezdte nézni, hogy mit néz a sok ember. Úgy is maradt egy jó darabig. Elég messze volt, de azért jól látszott. Vagy negyed óráig néztük, meg örültünk, hogy ilyet is láttunk, meg csináltunk jópár használhatatlan képet, de aztán csak továbbmentünk. Az ösvény egyre vadregényesebb sziklásabb hegyoldalban vezetett, és egyre beszaratósabb volt, aztán egyszercsak függőlegesbe váltott egy kétméteres szakaszra. Akkor azért tényleg beszartunk, mert, hogy ilyen helyen egyikünk se mászik le önszántából, azt biztos. Ott forgolódtunk, mint a tojósgalamb, mert a kilátás azért jó volt és filóztunk, hogy merre tovább. Közben G megjegyezte, hogy ha ő fóka lenne, bizony inkább ebben az öbölben henyélne, nem az előzőben, ahol a hajó is horgonyzott. Már éppen fordultunk volna vissza, mikor azért lenéztem a szikla túloldalán is, és felfedeztem, hogy tökéletesen terepszínű fókák henyélnek a sziklákon, pont alattunk. Kióvakodtunk a peremre és nagyon örültünk, hogy teljes valójában látjuk őket, nem csak egy vízből kiálló ázott kutyafejet, meg annak is örültünk, hogy a sok hülye drága pénzért a szomszéd öbölben várja, hogy 10 percenként kidugja a fejét egy fóka levegőért, mi meg itt ingyibe' látjuk a sokat.
Mikor azért már megteltünk a fókák látásával, elhatároztuk, hogy visszamászunk a platóra, mert egyrészt nem megy tovább az ösvény, másrészt meg ha fosni akarunk, akkor majd letöltünk valami thrillert, biztos le is jön 3428,34 óra alatt. Szerencsére a kecskék gondoskodtak csapásokról, amiken fel tudtunk mászni.
Innentől fent is maradtunk. Közben találkoztunk egy bácsival, aki nagyon komoly madárfigyelőnek tűnt, meg is kérdeztük tőle, hogy mi van a lundákkal, tud-e mondani valami útirányt, hogy merre lehetnek. Azt mondta, hogy egyet se látott, amúgy is már csak tízegynéhány pár fészkel itt, de idén még nem is érkeztek meg. Szóval innentől kezdve nem is kerestük őket. Helyette elmentünk a sziget végéig, ami már nem volt messze, majd a másik, a nyugati, avagy huzatos oldalon elindultunk visszafelé. Végig drámai sziklák, robajló hullámok, meg birkák voltak láthatóak. Meg még több birka. Útbaejtettük a régi világítótornyot is. Már nem használják, mert sokszor eltakarja a pára, meg a parti köd. Azt hiszem, a tervezőt seggberúgták annak idején. Lassan visszaértünk a déli végére a szigetnek, ahol megnéztük még a régi erődöt, illetve ami megmaradt, valamint azt, amit panziónak használnak belőle manapság. Mivel már elég későre járt, elindultunk vissza a kikötő felé.
A hajó indulásáig volt még fél óra, azt már csak üldögéléssel töltöttük. Visszafelé már előrelátóan a hajó közepén foglaltunk helyet, meg nem is kint, hanem bent, mert kezdett hűvös lenni. Elég kényelmes helyet találtunk, aludtam is egy jót, meg megettük a browny maradékát, csak a molekulákra esett morzsák maradtak. De jó lesz az még, csak kanál kell hozzá! Mivel a hajó hátszéllel ment, meg korábban is indult egy kicsit, várni kellett még a dagályra, úgyhogy egy negyed órát fel-alá hajókáztunk a folyó torkollatánál, aztán lépésben bepöfögtünk, és végül háromnegyed kilenckor kötöttünk ki. Nem volt több prémes jószág már aznap.
Pont időben értünk oda, hogy átvegyük a jegyünket. Be is szálltunk, bár volt még fél óra az indulásig. Leültünk egy padra a fedélzeten és vártunk az indulásra. Szépen megtelt a hajó és elindultunk. Simán elhajókáztunk Instowig, aztán Appledore után befordultunk balra, a tenger felé és már kint is voltunk a tengeren. Innen volt fasza, mert jöttek a hullámok, nem is olyan kicsit, mint azt a kapitány "moderate" előjelzése alapján gondoltuk volna. Meg aztán a hajó tatján ültünk, viszonylag hátul, viszonylag magasan. Remek volt. Billegett jobbra-balra, illetve fel-le. G szemét módon nem mutatott tüneteket, vagy csak tettette, hogy jól van. Én szépen zöldültem, de keményen kitartottam. Már a kezem is elzsibbadt, miközben az agyam legmélyebb bugyrai azon filóztak, hogy ha az egyensúly szerv, a láb és a szem mást és mást mond, akkor biztos valami mérgezés lesz, meg kéne szabadulni a cucctól. Közben a felsőbb részek állították, hogy minden rendben. A hangosbemondó is megszólalt, majd két óra ringatózás (szerintem hánykolódás) után, hogy 10 percen belül kikötünk. Ekkor szóltam G-nek, hogy úgyan hozzon már olyan csinos zacsit, amit osztogattak ott mindenkinek. Aztán mikor már a kötelet lóbálták a kikötéshez, megnéztem, hogy mi is volt a reggeli. Róka volt.
Ezzel meg is érkeztünk a Lundy szigetre. A kikötőből egyenesen felmászunk a sziget tetejére, ami egy lapos plató, körben meg meredek sziklafal. A faluig a hajóval érkezett népekkel együtt vonultunk, itt ők nagyon gyorsan leszakadtak, mert mi mentünk tovább, nem álltunk meg a kocsmánál. A kikötő egyébknét a sziget déli végében van, és az egész csak 5 km hosszú, szóval egy nap alatt körbe lehet járni egészen kényelmesen. A hajó is úgy közlekedik, hogy erre pont van idő, mondjuk azért is, mert Bidefordban csak dagálykor lehet közlekedni, szóval dagállyal jön, dagállyal megy. A sziget lakossága nem sok, az is a kikötő fölötti részre koncentrálódik, mondjuk a sziget negyedére. Falakkal szépen el is van választva a sziget négy kb. egyenlő részre. Meglepő módon a falaknak neve is van: Negyed, Fél, és Háromnegyed fal. Mi a harmadik falig fent mentünk, a platón, ahol kezdetben birkák voltak, majd lovak, aztán kecskék. Aztán egy kecskecsapáson leereszkedtünk a hegyoldalon vezető, általunk beszaratósnak elnevezett ösvényre, hátha látunk puffinokat, amik ugye lundák. Nem láttunk, csak sirályokat. G elég lefitymálóan nyilatkozott róluk, hogy csak sirályok. Mondtam is, hogy a tudatlanságunk miatt lenézően bánunk velük, aztán lehet, hogy csak itt, csak most, az utolsó gyümölcsevő-kék-vérsirály párokat látjuk. Egyébként ha léteznének gyümölcsevő-kék-vérsirályok, akkor itt tényleg a kihalás szélére sodródnának 16-17 nap alatt, mert gyümölcsfát, sőt egyáltalán semmilyen fát nem láttunk a szigeten. G mégis inkább puffinra vágyott, leginkább csokisra.
Na, mindegy, mentünk tovább a beszaratós úton, és néztük a tájat, de leginkább azt, hogy hova lépünk. Alattunk az egyik öbölben egy kisebb hajó horgonyzott, rajta egy csomó ember, ők is néztek valamit. Rögtön tudtam, hogy nem azt, hogy mi hova lépünk, szóval megálltunk, mint bárki más tenné, megnézni, hogy mit néznek. És akkor kidugta a fejét a vízből egy fóka, és ő is elkezdte nézni, hogy mit néz a sok ember. Úgy is maradt egy jó darabig. Elég messze volt, de azért jól látszott. Vagy negyed óráig néztük, meg örültünk, hogy ilyet is láttunk, meg csináltunk jópár használhatatlan képet, de aztán csak továbbmentünk. Az ösvény egyre vadregényesebb sziklásabb hegyoldalban vezetett, és egyre beszaratósabb volt, aztán egyszercsak függőlegesbe váltott egy kétméteres szakaszra. Akkor azért tényleg beszartunk, mert, hogy ilyen helyen egyikünk se mászik le önszántából, azt biztos. Ott forgolódtunk, mint a tojósgalamb, mert a kilátás azért jó volt és filóztunk, hogy merre tovább. Közben G megjegyezte, hogy ha ő fóka lenne, bizony inkább ebben az öbölben henyélne, nem az előzőben, ahol a hajó is horgonyzott. Már éppen fordultunk volna vissza, mikor azért lenéztem a szikla túloldalán is, és felfedeztem, hogy tökéletesen terepszínű fókák henyélnek a sziklákon, pont alattunk. Kióvakodtunk a peremre és nagyon örültünk, hogy teljes valójában látjuk őket, nem csak egy vízből kiálló ázott kutyafejet, meg annak is örültünk, hogy a sok hülye drága pénzért a szomszéd öbölben várja, hogy 10 percenként kidugja a fejét egy fóka levegőért, mi meg itt ingyibe' látjuk a sokat.
Mikor azért már megteltünk a fókák látásával, elhatároztuk, hogy visszamászunk a platóra, mert egyrészt nem megy tovább az ösvény, másrészt meg ha fosni akarunk, akkor majd letöltünk valami thrillert, biztos le is jön 3428,34 óra alatt. Szerencsére a kecskék gondoskodtak csapásokról, amiken fel tudtunk mászni.
Innentől fent is maradtunk. Közben találkoztunk egy bácsival, aki nagyon komoly madárfigyelőnek tűnt, meg is kérdeztük tőle, hogy mi van a lundákkal, tud-e mondani valami útirányt, hogy merre lehetnek. Azt mondta, hogy egyet se látott, amúgy is már csak tízegynéhány pár fészkel itt, de idén még nem is érkeztek meg. Szóval innentől kezdve nem is kerestük őket. Helyette elmentünk a sziget végéig, ami már nem volt messze, majd a másik, a nyugati, avagy huzatos oldalon elindultunk visszafelé. Végig drámai sziklák, robajló hullámok, meg birkák voltak láthatóak. Meg még több birka. Útbaejtettük a régi világítótornyot is. Már nem használják, mert sokszor eltakarja a pára, meg a parti köd. Azt hiszem, a tervezőt seggberúgták annak idején. Lassan visszaértünk a déli végére a szigetnek, ahol megnéztük még a régi erődöt, illetve ami megmaradt, valamint azt, amit panziónak használnak belőle manapság. Mivel már elég későre járt, elindultunk vissza a kikötő felé.
A hajó indulásáig volt még fél óra, azt már csak üldögéléssel töltöttük. Visszafelé már előrelátóan a hajó közepén foglaltunk helyet, meg nem is kint, hanem bent, mert kezdett hűvös lenni. Elég kényelmes helyet találtunk, aludtam is egy jót, meg megettük a browny maradékát, csak a molekulákra esett morzsák maradtak. De jó lesz az még, csak kanál kell hozzá! Mivel a hajó hátszéllel ment, meg korábban is indult egy kicsit, várni kellett még a dagályra, úgyhogy egy negyed órát fel-alá hajókáztunk a folyó torkollatánál, aztán lépésben bepöfögtünk, és végül háromnegyed kilenckor kötöttünk ki. Nem volt több prémes jószág már aznap.
Utolsó kommentek