Reggel feltápászkodtunk, hogy megyünk biciklit venni. Ez úgy nézett volna ki, hogy a Michael vesz négy biciklit a családnak, ami aztán nem fér el a kocsiban, vagy a tetején, vagy akárhol, tehát kettővel nekünk kellett volna hazatekerni. Egyébként ronda idő volt, esett az eső, reggel még hó is - bár én nem láttam -, meg üvöltött a szél, szóval voltak fenntartásaim az üggyel kapcsolatban. Aztán tíz felé elhalasztottuk, mondván, hogy Harriet bevitte a kocsival Ivot a dokihoz, mert belázasodott a tegnapi oltások után. Végül pedig az lett, hogy megrendelte házhozszállítással a bringákat. Szóval beszerzés helyett elvittük Sungoot a folyópartra, mert ott a legkönnyebb felszedni a szart. Annak ellenére, hogy már dél körül járt, nem volt neki fontos az ügy. (Azt hiszem kezd Sungoo szarása körül forogni a dolog, de mindegy.) Szóval sétáltunk egy keveset az üvöltő szélben, ahol brit gyerekek boldogan nyalták a fagyit, amit a klasszikus mozgó fagyiárusbuszból vettek.
Nem fagyasztottuk magunkat sokáig, mentünk haza ebédelni. Mire visszaértünk, a gyerekek pont befejezték a dzsuvázást és jött a felnőtt ebéd.
Ebéd után a kis punnyadásunk megszakításaként Michaellel megbeszéltem, hogy hogyan is lesz ez a perfect english lawn. Nos, elégedetlen a kertész eddigi munkájával, mint már említettem, mert a terep nem sík, és tele van kavicsokkal. Szóval a feladat adott: átszitálni a felső tíz centit, és síkra, de mint a kurvaélet, elegyengetni, hengerelni, újraegyengetni, újrahengerelni és ha mindez megvan, akkor lehet füvesíteni.
Michael egyébként közgazdász a szentem, nincs nagyon elképzelése arról, hogy mennyi az a felső tíz centi talicskában kifejezve. Mindegy, a munkaidőmet kitöltöm, ha meg nem férek bele, hát szitálok túlórában. Most kell megcáfolnunk azt, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Nyár végére igenis a mi füvünk lesz zöldebb!
A nagy projektmeeting után G-vel elmentünk sétálni kicsit a kellemes napsütésben és a kellemetlen orkánban. Észrevettük, hogy a kikötő mellett falusi viszonylatban nagy tömeg bámul valamit. Hát a valami az egy iszapba ragadt ember volt, aki szerintem eléggé szarul érezte magát. Kitérőként szeretném megemlíteni, hogy a az egész torkolatvidéket elég erősen befolyásolja az árapály. A vízszint kb. 4 métert változik, ezért a folyó szélessége is 30-600 méter, attól függően, hogy mikor nézi az ember. Szóval a kikötő is jó dolog erre, mert szerintem csak maximális dagálykor van értelme, egyéb esetekben a fenéken fekszenek a hajók, vagy az iszapba ragadnak a hülye emberek, mint most ez, bal lábbal térdig az iszapban várta a dagályt. Persze van partiőrség, rohanva meg is érkeztek és elkezdték a mentést. Levertek két karót a köteleknek, ketten pedig a mentőkötelet maguk után húzva, egy szán szerű dolgot meg tolva megindultak a sárban a delikvens felé. A mentőosztagon volt minden. Sisak, fejlámpa (kb. 14:00-kor), oxigénpalack, mentőmellény. A kikötő szélén meg várt a csapat, hogy mikor kezdhetnek csörlőzni. Nagyobb volt a nyüzsgés, mint a WTC-nél annak idején. Ott is hagytuk őket, és mentünk tovább.
Az utunk az Instow signal box mellett vezetett, ami arról híres, hogy a jelzőrendszert az 1800-as években építették és tulajdonképpen még mindig működik. Értékéből némileg levon, hogy az előtte futó vasúti sinek mindték irányban 10 méter után végetérnek. Mindegy, igazi kis bakterház, ráadásul pont nyitva volt és volt benne két bakter is, akik beinvitáltak és elmagyarázták a rendszer működését. Az a lényege, hogy nagy színes karokat kell húzkodni, és a mai rendszereknél is biztonságosabb.
Aztán a Tarka trail-en mentünk tovább, ami nem tartka, viszont a régi vasút vonalán megy a folyóparton. Sétáltunk egy darabig, aztán visszafordultunk, mert egyrészt hideg volt, másrész vissza kellett érnünk, hogy Michaelt kivigyük a vasútállomásra. Igazából ehhez csak én kellettem, de eljött G is. Az út egy óra, és nagyon szép tájakon visz. Különösen naplemente környékén nézett ki jól, meg aztán az időjárás is kedvezett a látványnak, mert keresztben átvonult egy hóvihar, egész szép patchwork mintát hagyva a sövényekkel tagolt tájon.A különböző minőségű angol gyepeken ugyanis különbözp mértékben olvadt a hó. Visszafelé is szép volt gondolom, de túlnyomórészt a nap felé mentünk és semmit nem láttam, ami nem túl megnyugtató, mivel én vezettem. Az utat a gyönyörű tájon kívül döglött fácánok szegélyezik. Van itt valami tenyésztelep és szerintem direkt ilyen idióta példányokat klónoznak. Elkezdtem számolni az elütött madarakat, de kétszáz méter után már ötnél tartottam, így inkább abbahagytam. Visszafelé nekünk is lett volna alkalmunk elcsapni - ügyességtől függően - 1-3 fácánt, de meghagytam nyomorult életüket. Persze ha mégse, én biztos nem hagyom az út szélén, mint a finnyás angolok. Ezek itt már nem nagyon esznek meg olyasmit, amin látszik, hogy mi volt eredetileg és ebben nem csak a malacfül és a birkafej van benne, hanem olyan dolgok is, mint a máj, meg a vese. Meg kell találni a forrást, hogy honnan lehet ezeket beszerezni, biztos jó olcsó.
Ahogy visszaértünk, G összeütött egy jó kis vacsorát, Harriet töltött hozzá egy kis bort, és megvacsoráztunk. Aztán nem tudtunk fürödni, mert Harriet bezárta az ajtót, mi meg nem tudtuk kinyitni, pedig van kulcsunk. Mondjuk az Outhouse ajtajának bezárására is ki kellett fejlesztenem egy technológiát, amit aztán nagynehezen elsajátított G is.