A szombat nagy része nekem boltoskodással, a család itt lévő részének meg Instow körbesétálásával telt, valamint esti sörivással, valamint gulasch evéssel, amit a boltból hozott baguette-tel tömítettünk le. Természetesen ingyen baguette, mert a vége már kicsit megszikkadt. Mellesleg még így másodosztályú minőségében is bármely brit pékipari terméket a porbagyalázott.
Vasárnap G reggel takarított a nőnél, akinek a férjéből feleség lett, én meg próbáltam aludni, csekély sikerrel. Először a vekker ébresztett, aztán a telefon, amiről kiderült később, hogy drága atyám volt, aki nem állította át az órát, így korán kelt, de nem várta meg míg felveszem, korábban lerakta. Aztán a gyerekek vertek fel. Szóval tulajdonképpen korán keltem én is. Felcaplattam a hegyre, hogy végre bemutassam a sok öreget egymásnak, mert szombat este Chris és Ruth is hazaért a temetésről. Kicsit beszélgettünk, kaptak Unicumot, meg Tokajit, aztán megjött G is. Szerencsére a nagy szabadsághoz kaptunk autót is, mivel a Finney családnak nem kellett aznapra se két autó. Így aztán felkerekedtünk és elautókáztunk Stoke-ba, ahol mi már jártunk, de sebaj. Leballagtunk a tengerig, megnézni a sziklákat, meg a dimbeket-dombokat. Séta közben hallottuk, hogy valaki rondán sikoltozik, de nagyon nem foglalkoztunk vele. Csak mikor húsz perccel később mentünk visszafelé és láttuk, hogy leszálláshoz készül egy mentőhelikopter. Szegény fickó pont azon az ösvényen hevert, ahol menni akartunk, így meg kellett várnunk, míg elviszi a mentő. Minden rosszra fel voltunk készülve, de végül saját lábán támogatták a helikopterhez, bár össze-vissza volt horzsolva és a tekintete alapján nem nagyon tudta, hogy hol is van. Talán lecsúszott a hegyoldalon. Mindenesetre jobban a lábunk elé néztünk visszafelé.
Innen autóval mentünk a Hartland Abbey-be, vagyis a Hartland Apátságba, hogy aztán a korábbi helytől néhány száz méterre parkoljunk le, csak most már az Apátság területén. Megjegyzem, a parkoló a gyepen volt. Olyanon, hogy otthon gyalog se engednének rán nemhogy autóval.
Az Apátságot az 1200-as években építették, és máig apátságnak hívják, bár VIII. Henrik egy válási kísérletének meghíúsítására válaszképpen az egész katolikus egyházat felszámolta Angliában, beleértve a hartlandi apátságot is, ami azóta nem apátság. Pont akkor nyitott (du. kettőkor), mikor odaértünk. Szépen kipengettük a nem csekély belépőt és végigjártuk a tulajdonképpeni kastélyt. A teremőrök ellenben a szokásos rosszindulatú nyugdíjasokkal, örömmel meséltek a termekről és türelmesen viselték, hogy mondandójukat még fordítgatjuk is. Aztán az utolsó teremben, ahol a 800 éves falak közt álló istentudja mikori könyvtárszobában megláttuk a tévét, csak megkérdeztem, hogy meddig lakták a kastélyt. Mondta a bácsi, hogy a mostani tulajdonos család 1540 körül kapta. Mondom azt értem, de meddig laktak itt? Nagy kerek szemekkel válaszolt, hogy hát most is itt laknak. Amit láttunk, az minden használatban van, azért is csak kettőkor nyit a ház. Gyorsan átértékeltünk mindent, amit láttunk és hirtelen értelmet nyertek a színes családi fotók a XVIII. századi festmények alatt.
Hazafelé még tettünk egy kitérőt a Hartland point felé, aztán hazagurultunk a keskeny utakon rettegő szülőkkel teli kocsival. Este egy sör után még lesétáltunk a partra, amig G megmelegítette a maradék gulascht, aztán a kertben megvacsoráztunk. Végül Harriet is előkerült, aki nagyon megörült, hogy gondoltunk rá is, és örömmel belapátolta a gulyásadagját. Egy pohár bor után aztán mindenki saját kis szállása felé vette az irányt.
Utolsó kommentek