Ma kezdődött életünk hátralevő része, meg a londoni kiküldetés. Vagy nem is annyira kiküldetés, hanem segélymisszió. Pénteken azért tudtunk elmenni kirándulni, mert nem volt otthon a család. Az Isle of Wighton tett hétvégi kiruccanás után, ahol valakinek a születésnapját ünnepelték (aki rögtön az első napon ételallergia miatt kidőlt), Londonba mentek, mert a következő hétvégén Harriet húgának van az esküvője, így nincs értelme visszamenni Instowba. A mi küldetésünk az, hogy jussunk el Instowból Londonba, útbaejtve Wylyet, hogy felvegyük a bort, amit az esküvőre kell vinni.
Szóval hétfő reggel hatkor keltünk, ami nem ment könnyen, mert előző este még éjfélkor is a kertet locsoltam, mert a teljes család parában van, hogy mi lesz a frissen ültetett gazokkal, ki fognak száradni, ha egy hétig nem néz rájuk senki. Megnyugtattam őket, hogy szombat-vasárnap szét lesznek locsolva, jól megszívhatják magukat vízzel. Nem próbáltam az észérveket, de azért ide leírom, hogy a környéken a kőkerítések repedéseiből páfrányok nőnek ki két méter magasan. Szóval nem az a kiszáradós hely már páratartalomra se, és akkor még hozzá se tettük, hogy az éves csapadék 2000 mm körül szokott lenni. 3000-től esőerdő lenne.
Egy csomó cuccot össze kellett még pakolni, mert úgy gondoltuk, hogy ráér reggel is. Egyrészt bezsákoltuk a maradék gombakomposztot, mert az kell a londoni kertbe, és bepakoltuk a csomagtartóba, melléraktuk a hátizsákunkat, kiraktuk a gombakomposztot. Összeszedtük a kertészkedős dolgokat, meg Sungoo kacatkáit, úgy mint takaró, vizestál, kajástál, kutyatáp. Akkor még nem sejtettük, hogy a póráz otthon marad.
Megreggeliztünk, megkávéztunk, kutyát beültettük a kocsiba, és hagytunk egy üzenetet a melósoknak*, hogy vegyék át a csomagot** amit hétfőn hoznak.
* Most, hogy a házat fél éve átadták, garanciális javításokat jönnek csinálni. Ez egy ilyen ország. Tényleg kijönnek, tényleg megcsinálják. Mindezt úgy, hogy senki nincs otthon, rájuk lehet bízni a házat. (Ez most előre a medve bőrére, de legyünk optimisták!)
** Szegény Sigma 15-30-as objektívemnek részleges szalagszakadása van. Már vagy három hete elküldtem (postán, mert az itt nem hazárdjáték), a szervízbe javításra. Csütörtökön felhívtam őket, hogy mi van már. Mondták, hogy másnap lesz kész. Rögtön meg is kértem őket, hogy tartogassák még egy hétig, mert most nem leszünk otthon. Naná, hogy kiküldték. Pénteken szépen be is dobták a cetlit, hogy nem tudták kézbesíteni, de megpróbálják hétfőn. Remek. Felhívtam a UPS ügyfélszolgálatát, hogy nemá, de annyit tudtak mondani, hogy nem tudják rögzíteni az egyeztetett időpontot ennyire előre, hívjam őket kedden, vagy szerdán. Na, ez már olyan magyaros dolog. Viszont ha ott vannak a kivitelezők, akkor gondoltuk, átvehetnék a csomagot.
Indulás előtt aztán megérkezett az első jómunkásember, mi meg elindultunk. Szerencsére többé-kevésbé tele tankkal, mert momentán sztrájk van, és úgy néz ki, hogy kifogy a dízel Angliában. Remélem a hét végére befejezik, mert különben ittragadunk Londonban.
Az útnak kikapcsolt GPS-szel vágtunk neki, csak egy cakkos szélű fecni vezetett minket. Tiverton -> A358 (Ilminster) -> A303 (Wylye) -> M3 -> M25 -> M4. Ezzel szépen el is jutottunk Wylyeba, ahol Harriet szülei nem laknak, csak vettek egy házat és pillanatnyilag ott tartózkodnak. Itt kellett felvenni a bort. Várakozásaimmal ellentétben csak négy doboz volt, ha nagyon megerőltetjük magunkat jöhetett volna a gombakomposzt.
Mellesleg ez a gombakomposzt ez zseniális dolog. Van ugye a szalma, amit manapság már nem annyira használnak, mert nem nagyon van alom. Van a csirkeszar, amitől szintén meg akarna szabadulni minden csirkegyár. A kettő keverékén prímán megnőnek a gombák, amit el lehet adni. Aztán ami marad, azt meg rásózzák a kerttulajdonosokra, azzal hogy príma komposzt a virágok alá. Egyébként valószínűleg tényleg az.
Szépen berakodtunk a kutya mellé mindent, majd a csomatartó ajtaját egy laza mozdulattal a saját orromra basztam. Ez mondjuk elég lúzer dolog, de magyaráznám a bizonyítványt: hozni kellett a saját paplanunkat, mert nem lehetett tudni, hogy lesz-e a lakásban, ahol alszunk. Ez viszont felnyomta a kalaptartót, amit akkor vettem csak észre, mikor már megrántottam a csomagtartó ajtót, ami el is indult szépen lefelé, én meg még odanyúltam, hogy lenyomjam a kalaptartót, nehogy a hátsó ablak bánja. Viszont az ajtó lendülete nagyobb volt, mint gondoltam, nem tudtam visszafogni, illetve mégis, de csak kicsivel az orrnyergem szintje alatt, ezért az ajtó zárszerkezete és az orrom két test áthatását produkálta. (Ugye, az áthatás az, amikor két testet egymásba esz a fene.) Egyébként nem fájt, csak az acél versus kötőszövet harcban a kötőszövet vesztette el integritását, minek folyományaképpen a vér lehetőséget kapott testem elhagyására, és élt is a lehetőséggel. Öröm az ürömben, hogy ezáltal is elmélyíthettem párkapcsolatomat, mert most már nekem is lesz olyan sebhelyem, mint G-nek (igazából ezért csináltam az egészet) és még üvegajtón se kellett átmennem, ami azért mégiscsak veszélyes.
Mindegy, kaptam egy ragtapaszt búcsúzásként, amit rutintalanul feszesen kagasztottam az orromra, amitől nem csak úgy néztem ki, mint egy rendes falusi diszkó utáni vasárnap reggelen a falu férfi lakosságának bizonyos rétegei, de folyamatosan vicsorra akarta rántani az pofámat, meg tartottam is tőle, hogy jól beleragad, ami a legrosszabb, szóval muszáj volt megállni Stonehenge-nél, hogy leszedjem.
Itt már tudtuk, hogy csak kutya van nálunk, póráz nincs, de G MacGyver képességeiről tanúságot téve kettő másodperc alatt pórázzá alakította a válltáskája pántját. A pénztárnál mikor már elhatároztuk, hogy szülőföldőnk porát végleg lerázzuk, és kifizetjük a 6,50-es belépőt, ránk szóltak, hogy kutyát nem lehet bevinni. Sungoo ezzel spórolt nekünk. Mert ugye Stonehenge-ről azt kell tudni, hogy kőkori építmény, romantikus fekvéssel két főút elágazásásban. Ez utóbbi eléggé lehangoló, de megvan az az előnye, hogy nem tudták olyan messze rakni a kerítést, hogy ne lehessen látni. Továbbá néhány éve bevezették, hogy nem lehet ám csak úgy kóvályogni a placcon, csak a kijelölt ösvényről lehet ámulni. A kijelölt ösvény meg a drótkerítés mellett vezet. Na, jó nem végig, de ha nagyon sarkítani akarom, akkor 6,50-ért egy méterrel közelebb mehettünk volna. Egyébként brit barátaink voltak olyan kedvesek, hogy a kerítést olyan magasra építették, hogy be lehessen felette fotózni, valamint ugye a drótkerítés az egyetlen átlátszó fém, és egy olyan tulajdonsága is van, hogy a válltáska-póráz karabínerét egy mozdulattal rá lehetet kattintani, így a kutya biztonságos és gyors helybentartása is megoldható volt fotózás idejére. Szerencsére a parkolás költségét a jegyárba építették, így a kis megállónk csak néhány filmkockába került.
Az út innentől nem volt valami izgalmas, eltekintve attól, hogy London határában bekapcsoltuk a GPS-t, mert a sűrejében azért nehezebb a tájékozódás, mire az azonnal vissza akart minket parancsolni Wylye-ba, mondván, hogy neki az van felírva, hogy útba kell ejteni, és ő nem tud róla, hogy jártunk ott. Mindegy, G megmondta neki, hogy nem lesz itt semmiféle újratervezés, tüstént vigyen a Kensington Highstreetre. Így is lett, tök simán odataláltunk, pedig nagyon vártam, hogy valami űberkritikus kereszteződés előtt kikapcsol, ahogy szokta.
Csak Harriet volt otthon Ivoval, mert Michael dolgozott, a másik két kölköt meg elvitte a régi nanny piknikezni. Szegényem nagyon vissza akarja kapni a munkáját szeptembertől, én meg már most tudom, hogy nem fogja. Mivel Ivo rövidesen bealudt, Harriet is kihasználta a lehetőséget és eldőlt, mint a rohadt nád. Én meg nekiálltam rendberakni a kertet, ami akkora, mint Instow-ban a konyha.
Közben hazajött a nanny a gyerekekkel, aztán a kivitelező, aki az itteni házat rakja rendbe, mivel a múltkori nagy esőséskor úgy beáztak, hogy két emeleten is leszakadt a gipszkarton mennyezet, végül Michael is befutott, Mimi meg elaludt, majd felébredt és bőgött mint az árva szamár, szóval teljes volt a káosz. Mi megkaptuk Ivot, és Nedet, hogy menjünk el sétálni. Mimi nem akart jönni. Igazából a lényeg az volt, hogy Ivo elaludjon, Ned csak idegenvezető volt, mutatta, hogy merre kell menni a parkba. De nem is az a súlyos, hogy egy négyéves mutatja az utat, hanem az, hogy azt is ő mutatta meg az anyjának, hogy hogy kell összerakni a babakocsit. Pontosabban hogyan kell rászerelni a testvér fellépőt (azt hiszem ez a szakszó).
Miután Ivo bealudt és Ned kedvenc játszóterének kedvenc játéka, a kalózhajó le volt zárva, hazamentünk megvacsoráztatni őket. Közben részletes terveket készítettünk Neddel, hogy kartonpapírból hogyan csinálunk kalózhajót otthon. Ned sikerrel megint hülyét csinált belőlem. Azzal tud kikészíteni mindenkit, hogy a gyermeki képzelet és a véres valóság között minden előjel és rákészülés nélkül vált. Kifejtette, hogy a családban kinek mi lesz a dolga a hajón. Ki lesz a kormányos, a kapitány, ki a szakács. Majd mikor azt javasoltam, hogy a ház mellett csináljuk meg, mert akkor könnyű kivinni a vízre, akkor rám nézett, mint egy szellemi fogyatékosra, és azt mondta: Dehát kartonpapírból lesz, az elázik!
Ide azért beszúrnám azt az esetet - hogy ne csak én tűnjek hülyének a mai napon -, amikor gyurmázás közben gombát csinált G-nek, aki nem kért belőle, mondván, hogy nem szereti a gombát, mire ugyanazzal a tekintettel, mint amivel engem porig alázott, azt mondta: De hát ez csak gyurma!
Este még megkaptam az instrukciókat, hogy mit is kellene csinálni a kerttel, aztán átfurikáztak minket a saját kis szálláshelyünkre, mivel a saját lakásukban legfeljebb a nappaliban tudtak volna elhelyezni, ahol egyrészt reggel ötkor ébresztenek a gyerekek, másrészt ugye le van bontva a teljes álmennyezet és fel van szedve a padló. Igy most megkaptuk Harriet barátnőjének a lakását, ami igazából már el van adva, csak még nem pakolta ki.
Kis luxusapartmanunkban csak egy nincs, net. Sőt a szomszédok is mind informatikusnak tűnnek, mert hiába van kismillió wifi hálózat, mind jelszóval védett. Szóval ezt is csak pendrive-ra írom, aztán majd feltöltöm valamikor, remélem GG is elégedett lesz a hosszával. : )
Utolsó kommentek