Reggel korán keltünk és autóba vágtuk magunkat, ami azonnal sípolt is, hogy menjünk szervízbe. Nem mentünk. Helyette Okehamptont vettük célba. A kurvánk már kezdte is diktálni az útvonalat: újratervezés. Aztán menetközben párszor szokás szerint ki is lépett, de azért valahogy csak odaértünk, viszont ott megbolondult és az istennek nem akart a vár romjaihoz vezetni, csak ismételgette, hogy újra... ping úratervezés... ping ú... ping új... ping újratervezésújratervezés... ping a következő lehetőségnél... pong újratervezés. Csak azért nem basztam ki az ablakon, mert a címeket is ebben tárolom.
Végül megláttuk a várat és egyszerűen odamentünk. Na jó, annyira nem egyszerűen, mert először bekeveredtünk egy lakóparkba, ami zsákutcának bizonyult. Szóval odaértünk valahova, ahonnan már csak egy kicsit kellett sétálni. Letámasztottuk a kocsit, egy nagyon szép erdőben. Az út mellett kis kőfal volt, rajta - nem mellette - bükkfák. A gyökerek a kövek közt tekeregtek és természetesen egyenletes moharéteggel volt lefedve minden. A vár a völgy közepén, a patakon túl, egy dombon állt. A patakon híd vezetett át a várhoz. Utóbbit alapvetően azért építettek, mert ez volt közel s távol az egyetlen gázló, aztán jól meg kellett védeni.  Ma már persze csak romok vannak. A kapuban kipengettük a beugrót és elolvastuk a hirdetést, hogy a következő hétvégén ingyenes, mert valami nagy happening van. Kaptunk audioguide-ot is, azt a fülünkre szorítva indultunk el felfelé. Érdekes, hogy egy idegenvezetőt nem hallgatnék végig, ezt meg nagyjából végighallgattam. Az egyetlen idegesítő dolog ezekben az audioguide-okban, hogy mindketten hallgatjuk a sajátunkat, és nem lehet közben beszélgetni, mert akkor az ember nem hallja, hogy mit dumál a maca a fülébe. Aztán ha nem egyszerre kezdjük hallgatni, akkor meg abszolut vége a beszélgetésnek, mert két helyszín közt se lehet azt mondani, hogy "te nézd már mennyi varjú fészkel itt", mert a másik már a következőt hallgatja a következő helyen. Na, mindegy, nélküle meg soha nem tudtam volna meg, hogy láttuk a világ első budijait (amit akkoriban gardróbnak hívtak). Na, nem biztos, hogy ez volt az első, de Angliában még nem találtak korábbit.
Szóval a romok úgy néztek ki, hogy volt egy kapu, ahonnan két fal között lehetett feljutni az alsóvárba, majd onnan a felsőbe, ami egy marha meredek kupacon állt, jó erős szél is fújt. Díszletnek meg a völgy két oldalában erdő, ami errefelé csak most kezd el kihajtani, a völgy alján meg a valószínűtlenül zöld fű, benne millió kék harangvirág.
Egyébként azért rom, mert elfogytak a tulajdonosai. Szépen sorban mindet lefejezték - ahogy figyeltem -, pedig minden esetben volt a családban aki ide, volt aki oda állt. Az a tuti ha teszünk a pirosra is, meg a feketére is. Aztán mikor elfogytak, a vár úgy maradt. Elkezdték széthordani, meg malomnak használni.
Okehamptonból visszafelé még megálltunk egy rövid kirándulásra Torringtonban. Van egy kölcsön füzetecskénk, az a címe, hogy Sort(ish) walks in Devon. Az abban lévő egyik túrát akartuk megcsinálni. Gyakorlatilag részeredményekről tudunk beszámolni. Az első félórát azzal töltöttük, hogy rátaláljunk az útvonalra. Ez nem volt igazán egyszerű, mert nem ott kezdtük a túrát, ahol a könyv gondolta, és a mellékelt térképnek gúnyolt dolog se sokat segített. Aztán végül rájöttünk, hogy hol vagyunk, de addigra legyalogoltunk vagy két kilométert és még mindig láttuk a kocsit. Aztán nagyjából hagytuk is az útvonalat és felbaktattunk a dombra, amin a város épült. Rögtön egy Üvegtigris jellegű büfé várt, gyorsan vettünk is egy-egy hotdogot. Jelképes hotdog volt. Itt szeretnék kitérni a brit sütőipar hiányosságaira. Számomra érthetetlen, hogy miért ragad itt minden. A kenyér is olyan, hogy gyárilag kellene kenyérpirítót csomagolni mellé. Már első angliai látogatásom alkalmával rá kellett jönnöm, hogy nem azért esznek pirítóst, mert ez valami úri huncutság, hanem azért, mert másképp nem lehet megenni, nyúlós masszaként, mint egy tészta patkó ragad az ember fogsorára az egész. Na, ez az izé is ilyen volt. Rendesen megküldtük ketchuppal, hogy legyen íze, bár meglepő módon raktak bele valami főtt hagymát is a virsli alá, a parányi ragacszsömlébe. Hammbekaptuk, és besétáltunk a városba. A főtérig sikerült kinyalogatnom a zsömle maradékát is a fogaim közül. Aranyos kis város. Gondoltuk benézünk a templomba. Ez is brit egyentemplom, de a tornyot upgrade-elték csúcsosra. Bent aztán lecsapott ránk egy néni, hogy igyunk egy jótékonysági teát, meg kaptunk leírást a virágkiállításról is, ami a templomban tombolt. Mindegyik alkotás természetesen bibliai utalásokkal volt tele. Kicsit viccesnek éreztem az egészet. Főleg azt a részét, hogy műanyag asztalnál ülve teázgatunk egy templomban. Az asztal egyébként szőnyegen állt, és a teába kortyolva egy pillantara belémhasított, hogy basszus nem vettük le a cipőnket. Közel-keleti reflexek.
A templom után még tettünk egy kanyart a város melletti völgy oldalában. Elmentünk a nem tudom minek az emlékére állított obeliszkig. Közben felhívtak minket a hirdetésünkkel kapcsolatban, de akkora szél volt, hogy G egy szót se hallott, de megígérte, hogy visszahívjuk. Persze az illető 10 percen belül telefonált. Szerencsére addigra szélcsendesebb helyen voltunk és megbeszéltünk egy találkozót vasárnap 10 órára.
Innen már csak az volt hátra, hogy visszataláljunk az autóhoz, és hazamenjünk. Útközben még elmentünk egy antikvárium előtt, ahol ki voltak rakva dobozba az egyfontos könyvek. Le is csaptam egy régi fotóskönyvre, csak otthon vettem észre, hogy könyvtári darab, amiből a serdülő látogatók gondosan eltávolították az aktfotókat. Mindegy, 1 fontot megért.
Hazaérve azon kaptam Michaelt, hogy kertészkedik. Bevásároltak mindenféle magokat, meg palántákat és néhány zsák komposztot, és az egyetlen elkészült és földel fel is töltött zöldségágyásba ültetnek. Pontosabban még csak ott tartottak, hogy apa behordja a komposztot, Ned meg elegyengeti. Kézzel. Eredmény alább csatolva. Persze az egyengetés után kéz- és lábmosás, mert a cipő időközben megint eltűnt valahol. Michael felrakta Nedet a kiskonyha mosogatójának szélére, ott mosta meg a lábát. Mikor én rátaláltam a mosogatókefével mosta a hasát. Gondoltam akkor leveszem róla a pólót, úgyis koszos, meg vizes is már. Három másodpercen belül megjelent Mimi is, és fürdést rendeztek a mosogatóban. Ja, és egy kép Ivoról is, aki nem zavar sok vizet, csak vigyorog, vagy alszik, bár múltkor volt egy kis hasfájása, akkor nem volt édibédi.