Na, az van, hogy most már van net a házikónkban is. Most, kettő és fél perce és már írok is nektek.
Szóval, vasárnap délután felültünk a buszra, ott tartottunk. Az osztrák határon csak úgy sengenesen átsuhantunk, majd Bécsben megálltunk a nemzetközi buszállomáson. Már útközben felfedeztem, hogy Ausztria fénye egy hangyányit megkopott, vagy Magyarország jött föl, vagy mindkettő, esetleg egyik sem. Szóval a buszállomás egy felüljáró alatti szemétdomb, viszont ki van írva magyarul is, hogy viszonlátásra. Ekkor nagyjából be is esteledett. Sokat nem láttunk, csak zötyögtünk az éjszakában. Sokszor nem álltunk meg, pisiljen mindenki a buszon. Ja, Schengenre visszatérve: az éjszaka közepén megállítottak a rendőrök, vagy határőrök, de fogalmam nincs, hogy hol, és útlevelet ellenőriztek. Egy faszit a buszon motoztak meg, nem volt kicsit se megalázó, valamint egy srácot leparancsoltak a buszról, mondván, hogy nincs német vízuma, csak magyar. Régen legalább csak a határig jutott így az ember, nem pedig több száz kilométerre. Egyébként nem tudom, hogy jutott vissza.
Reggelre Belgiumba értünk, de erre csak nehezen jöttünk rá, sokat kellett nézni a rendszámokat. Közben volt mégegy határellenőrzés, drogkereső kutyával. Mondjuk látszott rajta, hogy kurvára nincs kedve drogot keresni.
Franciaországon átsuhantunk Calais-ig, ahol megint útlevélbuzizás volt, mind francia, mind brit részről. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindkét határőr megdícsérte G új frizuráját.
A komp persze az orrunk előtt ment el, így várni kellett egy órát. A kompon ittunk végre egy kávét és búcsút intettünk a kontinensnek. (nyál off) Valamikor fél hét felé értünk Londonba. Úgy értem este fél hét. (Most meg kellett jelenem az ablakban, mert a kölkök hiányoltak, így egy urbi et orbi áldásban részesítettem őket.) Metróval fejenként 4 fontért mentünk 4 megállót és G barátnőjének, Jennynek a leírása alapján elnavigáltunk a lakásukig. Hát, a 4 fontos jegy után meg sem lepődtem, hogy az alagsori lakásuk kb. 90.000.000 forintot ér. Náluk aludtunk, de alvás előtt még ittunk egy sört a közeli pubban, ahogy kell.
Egyébként Harriet (háziasszonyunk, vagy mi a szösz) ott hagyta nekünk a buszjegyet Instowig. Az már csak 5 óra busszal. Ahhhhh
A Victoria Coach Stationt kellett megtalálnunk, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy mindkettőnknél volt egy bazi nagy hátizsák, plusz még kis hátizsák, laptoptáska, fotóstáska. Valahogy mégis odavergőtünk, és felszálltunk a buszra. Végigrobogtunk Dél-Anglián, de nem azon az úton, ahonnan láthattuk volna Stonehenge-et. Instowban Harriett kocsival várt a busznál. Kiszereltük az összes gyerekülést, bepakoltuk a cuccokat, és mentünk 45-50 métert a házig. De komolyan. Este megmutatta a házat, de a gyerekek már le voltak rakva aludni.
Reggel aztán beindultak a gyerkek. Van két nagyobb, Ned és Mimi, ők ilyen igazi gyerekek. Zajosak, rohangálnak, koszolnak, de aranyosak. Aztán ott van Ivo (Ájvó), aki pár hónapos, és szerintem buddhista, mert ő a legnyugodtabb és legcsendesebb a családban. Bár szorosan a nyomában ott van Sungoo, aki nem a mobil vinyónk, hanem a kutya. Ezen kívül van még a nagyi, meg Harriet, a kisgazdánk, aki nem tudta, hogy mi a jelszó a wifihez, de ma reggel megkérdezte, én meg sikeresen beállítottam. Egyébként a garázs felett van egy szoba, ott lakunk. A kilátás kurva jó. Van egy nagy panoráma ablak, azon át bal oldalon a szomszéd, középen a folyópart, jobbra meg a ház, aminek pont belátunk a konyhájába.
Ma, volt egy kis időnk, és Harriet javaslatára tettünk egy sétát a falu körül. Klafa. Van sok kotidzs (dombon is), meg sövény, meg birka, ahogy kell. Lent a folyónál meg hajók. Well, nem a folyón, hanem mellette, mert mikor apály van, akkor az oldalukon fekszenek a homokban. Na, mit mondjak még?
Szóval, vasárnap délután felültünk a buszra, ott tartottunk. Az osztrák határon csak úgy sengenesen átsuhantunk, majd Bécsben megálltunk a nemzetközi buszállomáson. Már útközben felfedeztem, hogy Ausztria fénye egy hangyányit megkopott, vagy Magyarország jött föl, vagy mindkettő, esetleg egyik sem. Szóval a buszállomás egy felüljáró alatti szemétdomb, viszont ki van írva magyarul is, hogy viszonlátásra. Ekkor nagyjából be is esteledett. Sokat nem láttunk, csak zötyögtünk az éjszakában. Sokszor nem álltunk meg, pisiljen mindenki a buszon. Ja, Schengenre visszatérve: az éjszaka közepén megállítottak a rendőrök, vagy határőrök, de fogalmam nincs, hogy hol, és útlevelet ellenőriztek. Egy faszit a buszon motoztak meg, nem volt kicsit se megalázó, valamint egy srácot leparancsoltak a buszról, mondván, hogy nincs német vízuma, csak magyar. Régen legalább csak a határig jutott így az ember, nem pedig több száz kilométerre. Egyébként nem tudom, hogy jutott vissza.
Reggelre Belgiumba értünk, de erre csak nehezen jöttünk rá, sokat kellett nézni a rendszámokat. Közben volt mégegy határellenőrzés, drogkereső kutyával. Mondjuk látszott rajta, hogy kurvára nincs kedve drogot keresni.
Franciaországon átsuhantunk Calais-ig, ahol megint útlevélbuzizás volt, mind francia, mind brit részről. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindkét határőr megdícsérte G új frizuráját.
A komp persze az orrunk előtt ment el, így várni kellett egy órát. A kompon ittunk végre egy kávét és búcsút intettünk a kontinensnek. (nyál off) Valamikor fél hét felé értünk Londonba. Úgy értem este fél hét. (Most meg kellett jelenem az ablakban, mert a kölkök hiányoltak, így egy urbi et orbi áldásban részesítettem őket.) Metróval fejenként 4 fontért mentünk 4 megállót és G barátnőjének, Jennynek a leírása alapján elnavigáltunk a lakásukig. Hát, a 4 fontos jegy után meg sem lepődtem, hogy az alagsori lakásuk kb. 90.000.000 forintot ér. Náluk aludtunk, de alvás előtt még ittunk egy sört a közeli pubban, ahogy kell.
Egyébként Harriet (háziasszonyunk, vagy mi a szösz) ott hagyta nekünk a buszjegyet Instowig. Az már csak 5 óra busszal. Ahhhhh
A Victoria Coach Stationt kellett megtalálnunk, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy mindkettőnknél volt egy bazi nagy hátizsák, plusz még kis hátizsák, laptoptáska, fotóstáska. Valahogy mégis odavergőtünk, és felszálltunk a buszra. Végigrobogtunk Dél-Anglián, de nem azon az úton, ahonnan láthattuk volna Stonehenge-et. Instowban Harriett kocsival várt a busznál. Kiszereltük az összes gyerekülést, bepakoltuk a cuccokat, és mentünk 45-50 métert a házig. De komolyan. Este megmutatta a házat, de a gyerekek már le voltak rakva aludni.
Reggel aztán beindultak a gyerkek. Van két nagyobb, Ned és Mimi, ők ilyen igazi gyerekek. Zajosak, rohangálnak, koszolnak, de aranyosak. Aztán ott van Ivo (Ájvó), aki pár hónapos, és szerintem buddhista, mert ő a legnyugodtabb és legcsendesebb a családban. Bár szorosan a nyomában ott van Sungoo, aki nem a mobil vinyónk, hanem a kutya. Ezen kívül van még a nagyi, meg Harriet, a kisgazdánk, aki nem tudta, hogy mi a jelszó a wifihez, de ma reggel megkérdezte, én meg sikeresen beállítottam. Egyébként a garázs felett van egy szoba, ott lakunk. A kilátás kurva jó. Van egy nagy panoráma ablak, azon át bal oldalon a szomszéd, középen a folyópart, jobbra meg a ház, aminek pont belátunk a konyhájába.
Ma, volt egy kis időnk, és Harriet javaslatára tettünk egy sétát a falu körül. Klafa. Van sok kotidzs (dombon is), meg sövény, meg birka, ahogy kell. Lent a folyónál meg hajók. Well, nem a folyón, hanem mellette, mert mikor apály van, akkor az oldalukon fekszenek a homokban. Na, mit mondjak még?
Utolsó kommentek